Forrásbőség és szakmai deficit – a TAO-rendszer paradoxonai.
Számos olyan kisebb-nagyobb település kapott támogatást sportlétesítmények építésére, ahol korábban nem volt eredményes, vagy „érdemi” kézilabdaélet, vagy ahol a döntések mögött egyértelműen politikai szempontok is megjelentek.
Az elmúlt 15 év TAO-időszakát sokan, sokféleképpen értelmezik attól függően, hogy kit, milyen módon érintett a rendszer, illetve a központosított szabályozás. A finanszírozási oldalról nézve kétségtelen, hogy jelentős beruházások és létesítmény fejlesztések – különösen csarnoképítések, felújítások, bővítések – valósultak meg. A kiemelt támogatás mellett, az 5–20 ezer fő lakossal rendelkező településekre került a pénz nagy része. Egy település akkor kapott nagy pénzt, ha: van kézilabda klub, van utánpótlás, van politikai elköteleződés. (Az eredményesség, vagy szakmai tradíció figyelembevétele nem lényeges a döntéshozók számára.) Viszont fontos pozitív elbíráló szempont volt, hogy a pályázó rendelkezzen esetleg regionális helyzettel vagy elérhető központi fekvéssel.
A programlogika lényege (ez a kulcs), hogy nem szociális alapon ment a támogatás, hanem: „csináljunk regionális sportközpontokat”. A TAO támogatás nagyságrendje, 196 milliárd Ft, ami a kézilabdasportba ment. Ebből több száz projekt, 185 beruházás klubszinten volt érintett. A rendszer logikája a koncentráció volt, nem a szétosztás. Ugyanakkor nem lehet elmenni a rendszer negatív hatásai mellett sem. A nagyobb, vagy nemzetközi porondon érdekelt sportszervezetek, eleve az erős szereplők, további fejlődési lehetőségekhez jutottak, míg a középszintű szervezetek jelentős része leszakadt, és sok esetben a működésük is bizonytalanná vált. Számos olyan kisebb-nagyobb település kapott támogatást sportlétesítmények építésére, ahol korábban nem volt eredményes, vagy „érdemi” kézilabdaélet, vagy ahol a döntések mögött egyértelműen politikai szempontok is megjelentek.
Szakmai nézőpontból, figyelembe véve a biztosított finanszírozási kereteket, arányaiban inkább helyben járás, vagy visszaesés volt jellemző az elmúlt másfél évtizedben. A sportág korábbi, jól működő főleg szakmai és fejlődést támogató hagyományai háttérbe szorultak az új, sokszor túlzottan adminisztratív és szabályozásközpontú működési modellek mellett. A humánerőforrás-állomány jelentős része másodállásban dolgozó edzőkből és testnevelőkből áll, ami hosszú távon a szakmai minőség rovására megy.
A TAO-rendszerhez kapcsolódó, úgynevezett benchmark-alapú bérezési struktúra erős anyagi ösztönzőként működik mind a mai napig. Ennek következtében az edzőképzés tömegesedett. Sok olyan fiatal került, kerül be a rendszerbe, akik bár megfelelő elméleti tudással rendelkeznek, gyakorlati tapasztalatuk és pedagógiai felkészültségük hiányos.
Bár papíron jelentős számú, európai szintű képesítéssel rendelkező edző áll rendelkezésre, ezen képesítések szakmai értéke sok esetben nem éri el a korábbi, hazai mesteredzői szintet, amely hagyományosan kiemelkedő eredményességhez és bizonyított gyakorlati munkához kötődött.
Külön szakmai problémát jelent a tömegesítés erőltetett rendszere, amelyet különböző szabályozások és elvárások alakítottak ki. Ennek következtében a 7–8 éves gyermekek nem tudatos kiválasztási folyamat eredményeként kerülnek a sportágba, hanem szülői döntés alapján. A szülők gyakran abban bíznak, hogy gyermekük hosszabb távon is megállja majd a helyét, miközben a belépéskor sok esetben hiányoznak az alapvető motoros és kognitív képességek.
Nem ritka, hogy a gyermekek testtudata, koordinációja és mozgásértése még az alapvető, utánzó mozgások szintjét sem éri el. A kezdeti évek során jelentős lemorzsolódás figyelhető meg. Sokan már 10–12 éves kor előtt kiesnek a rendszerből, mivel biológiai, mentális, vagy készségbeli okokból nem képesek lépést tartani társaikkal.
A 12–14 éves életkor különösen szenzitív időszak a sportolók fejlődésében. Ebben az életszakaszban kiemelt jelentőségű:
a koordinációs képességek fejlesztése,
a kondicionális alapok kialakítása,
a mozgástanulási képesség fejlesztése,
a gondolkodásmód és mentális stabilitás erősítése,
a belső motiváció, kitartás és küzdőképesség kialakítása.
Ezek a területek komplex szakmai felkészültséget igényelnek, és csak megfelelően képzett, gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek képesek hatékonyan fejleszteni őket. Azok a fiatalok, akik e kulcsterületek bármelyikében lemaradnak, vagy nem kapnak megfelelő szakmai támogatást, nagy valószínűséggel 14 éves korukra a lemorzsolódás áldozataivá válnak. Az egyének fejlesztésének lehetősége ezen életszakaszban lenne a legmegfelelőbb, azonban sok esetben azt tapasztalom, hogy a csapat eredményessége, vagy szakmai struktúrájának kialakítása, fontosabb az edzők számára az egyén fejlődésével szemben.
