NEM ÖRÖKÖLTEM AZ ÉRTÉKEKET. FELÉPÍTETTEM ŐKET.

Ma már úgy gondolom, hogy gyermek- és fiatalkoromban elsősorban a megfelelési vágy és a bizonyítás kényszere hajtott. Bizonyítani akartam. Magamnak is, másoknak is. Később azonban, ahogy nőtt a tudásom és gyűltek a tapasztalataim, valami megváltozott. A külső elvárások helyét lassan átvették a saját elveim, értékeim és prioritásaim. Ma már elsősorban ezekhez próbálom igazítani a döntéseimet. Talán abban is különböztem sok kollégámtól, hogy nem akartam eltüntetni a hibáimat. Nem próbáltam úgy tenni, mintha nem lettek volna rossz döntéseim, tévútjaim, kudarcba fulladt próbálkozásaim. Megőriztem őket. Mert hiszek abban, hogy minden rossz döntésben ott lehet valami, amiből később érték születik. A hibák nem feltétlenül visszahúznak. Ha jól használjuk őket, építenek. Én is ezekből építkeztem.

Soha nem akartam másokra hasonlítani

Mindig a saját utamat kerestem. Fiatalon még inkább hitem volt, mint bizonyosságom. Sokszor nem tudtam pontosan, merre vezet az út, csak azt éreztem, hogy nem akarok mások útján járni. Ma már azt gondolom, éppen ez formált egyéniséggé. A saját út természetesen nem mindig a legegyszerűbb út. De a saját. És ha valamire megtanított az elmúlt évtizedek tapasztalata, akkor arra biztosan, hogy nem az a legfontosabb, mit gondolnak rólam mások, hanem az, hogy én mit gondolok arról, amit csinálok.

Mit jelent számomra az érték?

Az érték szerintem csak akkor valódi érték, ha időtálló. De az időtállóság nem azt jelenti, hogy valamit egyszer létrehozunk, aztán hátra dőlünk. Az értéket gondozni kell. Meg kell őrizni. Finomítani kell. És időnként meg is kell újítani. Legyen szó tudásról, módszerről, eszközről vagy akár egy szakmai gondolatról. Ha nincs megújulás, az érték előbb-utóbb elveszítheti a jelentőségét. Ami tegnap még korszerű volt, holnap már kevés lehet. Talán ez az egyik legfontosabb tanulság számomra. Az érték felismerése felelősség. Nem elég megteremteni. Meg is kell őrizni, tovább kell fejleszteni, és ha kell, újra kell gondolni.

A jutalom is megváltozott

Felnőtt edzőként sokáig természetesnek tűnt számomra a teljesítmény és az azt követő elismerés kapcsolata. A verseny eredménye lehet:

• érem a nyakban,

• oklevél a kézben,

• tablófotó a falon,

• pénz a zsebben,

• vagy akár egy újabb szerződés lehetősége.

De amikor az ember igazán dolgozik egy célért, valójában nem a jutalomra gondol. A cél vezeti. A jutalom majd jön – vagy nem. Nevelőedzőként azonban valami egészen más vált fontossá. Egy gyermeki mosoly. Egy megértő fejbiccentés. Egy magasba emelt hüvelykujj. Egy halk köszönet. Egy kolléga vállveregetése. Egy szülői ölelés. Vajon ezek jutalmak? Szerintem igen. Sőt, bizonyos értelemben talán ezek a legértékesebbek. Mert a szakma elismerése nem mindig díj, oklevél vagy hangos gratuláció. Néha csak annyi, hogy valaki figyel rád. Kérdez. Érdeklődik. Visszajelez. És ebből tudod, hogy amit csinálsz, annak van hatása.

A legnagyobb jutalom mégis a család

Van egy pont, amiről a szakmai sikerekről beszélve hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A családról. Ha egy családban van valaki, aki erősen elköteleződött a saját szakmai küldetése mellett, akkor a többieknek is alkalmazkodniuk kell. Időt adnak. Várnak. Segítenek. Megértenek. És sok olyan hétköznapi dologról mondanak le, amit más családok talán természetesebben tudnak megélni. Ezért számomra a jutalom itt éppen fordítva működik. Nem a munkám sikere a jutalom. A családom hozzáállása az. Az, hogy mindezt megteszik értem. Hogy lehetővé teszik, hogy azzal foglalkozhassak, amiben hiszek. Ezt ma már talán jobban értékelem, mint bármilyen érmet vagy oklevelet.

Ma már nem állok sorban a jutalomért

Fiatalon szinte habzsoltam az új tapasztalatokat. Minden új impulzus, minden siker, minden szakmai lehetőség fontos volt. Ha valami a siker közelébe vitt, azt jutalomként éltem meg. Ma már másképpen gondolkodom. Nem azért, mert kevésbé érdekel a munka. Éppen ellenkezőleg. A hozzáállásom nem változott. A viszonyom változott meg a jutalomhoz. Már nem állok sorban érte. Ha megtalál, elfogadom. Ha nem talál meg, attól még elvégzem a munkát. A saját időmben pedig egyre inkább olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyek önmagukban is jutalmat jelentenek. Bemutatókkal. Szakmai tartalmak írásával. Edzők mentorálásával. Podcast beszélgetésekkel. Gondolkodással. És persze pihenéssel is. Mert ezt is meg kellett tanulnom. Az idő érték. És nem kell minden percet valamivel „hasznossá” tenni. Néha az is elég, ha valami leköt, érdekel és örömet ad. És már az sem érdekel annyira, mit gondolnak rólam Ez talán a legnagyobb változás. Fiatalon nagyon fontos volt. A megfelelési kényszer erősen dolgozott bennem. Ott akartam lenni mindenhol, ahol szakma volt. Meg akartam mutatni magam. Szerepelni akartam. Aktív akartam lenni. Ha megtapsoltak, figyeltek rám vagy gratuláltak, könnyen azt gondoltam: „Elismer mindenki.” Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A taps nem feltétlenül jelent elismerést. A csend pedig nem feltétlenül jelent elutasítást. Az évek megtanítottak különbséget tenni a valódi érték és a külső visszajelzés között. Az irigység és a féltékenység – jó magyar szokás szerint – valamilyen formában mindig jelen volt. Valószínűleg ma is jelen van. De már nem foglalkoztat különösebben. Mert közben megtapasztaltam azt is, hogy vannak, akik tisztelnek. Vannak, akik figyelnek. Vannak, akik értik és értékelik, amit képviselek. És természetesen vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekel. És ez ma már rendben van. Nem akarok mindenkinek megfelelni. Nem akarok mindenkinek tetszeni. És nem akarok mindenkit meggyőzni. Azt szeretném, hogy amit csinálok, hiteles legyen számomra.

Végül is, mit építettem fel?

Nem egy tökéletes pályát. Nem hibátlan döntések sorozatát. Nem egy másoktól átvett filozófiát. Hanem egy saját gondolkodásmódot. Hibákból. Tapasztalatokból. Kudarcokból. Sikerekből. Tudásból. És nagyon sok újrakezdésből.

Nem örököltem az értékeket. Nem másoltam őket. Felépítettem őket. És talán éppen ezért érzem ma igazán a sajátomnak. Mert az érték számomra ma már nem az, amit mások annak neveznek. Hanem az, amit az idő, a tapasztalat és a saját lelkiismeretem is annak igazol.