Rólam II. a magyar kézilabda sport csendes építőmestere, ahogy én gondolom saját magam.

Több mint ötven éve vagyok jelen a magyar kézilabda sportban. Eleinte gyermek kézis majd játékos, később pedagógus és mesteredző. Voltam alapító, majd sportvezető, máskor mentor és tanácsadó, vagy épp stratégává váltam. Nem kerestem a reflektorfényt, de mindig törekedtem arra, hogy amit csinálok, az szakmailag megalapozott, értékteremtő, előremutató és egyben értékálló legyen. A kézilabda számomra nemcsak sport, hanem gondolkodásmód, közösség és rendszerformáló erő.

A játékot még a TF elvégzése után (Solymár, Elektromos, Honvéd, FTC csapatokban) 1989 - ig folytattam. Pályám elején, mint nevelőedző (1983) a férfi vonalon kezdtem el karrierem építését. 1991 évben (mint a felnőtt csapat pályaedzője) részese lehettem a Bp. Elektromos SE. bajnoki cím elnyerésében. Majd kicsit érettebben, még ugyanebben az évben, a Szolnoki Olajbányásznál kaptam meg életem első önálló vezetőedzői megbízatását. Igazi kihívás volt számomra, hogy zömében fiatal játékosokból egy erős középcsapatot építsek az első osztályban. A lehetőséggel élve, 1993 évben az 5. helyen zártunk. Pályafutásom egyik fontos állomása a kilencvenes évek elejére esett, amikor a Vasas-Dreher vezetőedzőjeként eljutottam a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjébe (1994). Bár a finálét elveszítettük a Hypo ellen, szakmailag nagy lépés volt ez számomra. Ezt követte a Dunaferrnél elért EHF-kupa-győzelem 1998 -ban, majd egy évvel később, 1999 -ben a Bajnokok Ligája megnyerése. Az utóbbit a magyar női kézilabda sport egyik legnagyobb nemzetközi sikereként jegyzik klubszinten. A BL-győzelem után távoztam a klubtól, de úgy érzem, sikerült olyan csapatot hátrahagynom, amely nemcsak taktikailag, hanem mentálisan is felkészült volt a legnagyobb kihívásokra.

Pusztán a korhűség kedvéért, ajánlanám magamat, hogy a fiatal kollégák értékelni tudják, de leginkább képesek legyenek helyén kezelni, hogy az eredményes munkán valójában mit is értek én. Szeretném bemutatni lépcsőzetesen emelkedő szakmai fejlődésem részleteit. 1985 évben, friss szakedzői diplomával (26 éves voltam) indult nevelőedzői munkásságom. A nevelésben elért kiemelkedő eredményeim indították el az általam sikeres és kivételesnek tartott évtizedet. 1988 évben a Bp. Honvéd ifjúsági csapatával országos bajnokok lettünk, majd 1990-ben a Bp. Elektromossal ugyancsak bajnoki ezüstérem érkezett, szintén az ifjúságiak között. 1991 évben pályaedzőként az Bp. Elektromos felnőtt csapatával lettünk bajnokok, majd következett Szolnok NB I 5. hely 1993. A magyar férfi junior válogatott szövetségi edzőjeként VB. 6. helyezést hoztunk haza Egyiptomból. 1994 -ben Vasas Dreher női csapatával NB I 3. hely és BEK döntő egyben. 1998 - 1999 EHF és BL győzelem, illetve Bajnoki cím és MK győzelem mindkét évben.

2008-ban elvállaltam a Buducnost T mobil Podgorica irányítását, és ezzel párhuzamosan a montenegrói női válogatott szakmai vezetői feladatait is. Egy fiatal ország kézilabdáját kellett pályára állítani, ami egyszerre volt kihívás és lehetőség. Velem a kispadon a válogatott története során először kvalifikálta magát a 2010-es Európa-bajnokságra. A tornán már más irányította őket, de a kijutás szakmai alapjai az én időszakomban születtek meg. Későbbi eredményeik – például az olimpiai ezüstérem – mögött is ott volt az a hosszú távú építkezés, amit közösen elkezdtünk.

2010-ben egyik volt tanítványom, Bődy Mihály megkeresett és ezt követően megalapítottuk a Budai Farkasok kézilabdaklubot, amely azóta is fontos része az életemnek. Az indulástól kezdve részt vettem a szakmai koncepció kidolgozásában, és azóta is aktív szerepet vállalok a klub életében, szakmai vezetőként és mentorként. A cél az volt, hogy ne csupán egy csapatot hozzunk létre, hanem egy közösséget, ahol a fiatalok fejlődhetnek, ahol érték a munka, a tanulás és az együttműködés. A Budai Farkasok nemcsak utánpótlásnevelő műhely lett, hanem valódi értékközvetítő közeg – ebben a munkában a mai napig benne vagyok.

Mindig fontosnak tartottam, hogy a megszerzett tudást megosszam. Ennek szellemében írtam négy szakkönyvet, indítottam el több mint egy évtizede a „Szakmai szemmel” blogot, és tartottam száznál is több előadást különböző szakmai fórumokon – idehaza és külföldön egyaránt. Hiszem, hogy a jó edző nemcsak irányít, hanem tanít és értéket teremt. A gyakorlat és az elmélet közötti híd megteremtése mindig is célom volt. Három papír alapú és egy digitális szakmai könyvet írtam. Mindegyik az utánpótlás-nevelésről szól. Az első 1993 évben, az utolsó a „Fiatal kézilabdázók képzettségi szintekre épített metodikája” c. 2025 évben került forgalomba. Mind a négy szakmai anyag önálló kiadásban jelent meg.

2017 januárjától 2024 végéig dolgoztam a Magyar Kézilabda Szövetségnél. Előbb szakmai igazgatóként, majd utánpótlás-fejlesztési igazgatóként igyekeztem olyan szemléletet meghonosítani, amely egyszerre figyel az egyénre és a csapatra, és hosszú távon is működőképes rendszereket épít. Elindítottunk olyan projekteket, amelyek hatása évek múlva lett volna igazán mérhető. Sajnos bizonyos és számomra nem tetsző körülmények következtében "több" a nevemhez kötődő szövetségi programot, kezdeményezést leállított a regnáló sportszakmai igazgató. Szakmai féltékenysége, irigysége odáig vezette, hogy ellehetetlenítésem után a velem együtt dolgozó, vagy velem munkakapcsolatba került több kollégámat is eltávolítatta.

2025 januárjától az OTP Bank-Pick Szeged Akadémiájának sportigazgatójaként dolgozom. Ez a szerepkör lehetőséget ad arra, hogy a fiatalok képzése, a klubrendszer és az edzői munka egyaránt fókuszba kerülhessen. Mentorként, tanácsadóként segíthetem a szegedi műhely munkáját, és ez számomra motiváló, egyben megtisztelő is és előre mutató feladat.

Pályafutásom során sokféle szerepben kipróbálhattam magam – sportolóként, edzőként, szakíróként, vezetőként, előadóként. Nem törekedtem arra, hogy kultusz épüljön körém. Ami mozgatott, mindig az volt, hogy amit teszek, az hagyjon nyomot. Nem kerestem a rivaldafényt de ennek ellenére példa lett belőlem. Az a fajta szakember, akinek munkáját nem feltétlenül címlapok, hanem generációk viszik tovább. Reménykedem benne, hogy ha egyszer tényleg valódi szakmai alapokra épülő kézilabda-kánon születik, abban nem kérdés, hogy szeretnék helyet kapni – méghozzá méltó, kiemelt helyen, ahol csak a szakmai tudás és maga az ember számít.