Az iskola környezetének hatása a testi nevelésre és a kézilabdázás oktatására

A mi feladatunk, vagy mondhatnánk küldetésünk, hogy a fentiek tudatában, törekedjünk a leghatékonyabb módszert alkalmazni, hogy a civilizációs ártalmak ne szabjanak korlátot testünk kellő megmozgatására. Ne legyenek satnya, lusta, a mozgástól eltávolodó, testnevelésben nem aktívan résztvevő gyerekek. A kisiskoláskor a lehető legjobb időszak arra, hogy a gyermekek megtanulják koordinációjukat, ügyességüket fejleszteni tudatos irányítás mellett. Képesek lesznek kitartóan mozogni, a teherbíró képességüket növelni. Mindezt játékos formában kapja meg, igazán jó hangulatban! A kézilabdázás előnye a többi labdajátékkal szemben, hogy nagyon sokoldalú képzettséget ad. Már nagyon fiatalon kialakulhat az a mozgáskoordináció, ami kellő alapot adhat a későbbiekre. Másik nagyszerű dolog, hogy korán megismerkedhet az egy közösségben való gondolkodással, illetve aktív részese lehet, a közös célért való összefogásnak, a játékok során.

Sokak szerint az iskola környezete nem alkalmas arra, hogy megfelelő szintű képzést biztosítson a sportolni vágyó gyerekek számára. Nincs meg a szükséges szakmai háttér, a kellő alázat és az elhívatottság érzése a sportág iránt. A hiányosságokat három oldalról közelíti meg a kritikát megfogalmazó,

1. Személyi (felkészültség hiány) 2. Infrastruktúra (terem hiánya vagy mérete) 3. Eszközhiány

Abban a kérdésben, hogy a testnevelő tanárok miként foglakoznak a gyerekekkel iskola típustól függően, eltérő véleménye van az embernek! Igazából az lenne a helyes megközelítés, ha mindkét lényeges oldal szemszögéből vizsgálódnánk. Tehát, van egyszer egy sportszakmai követelmény, ami kellő alapot nyújt, vagy sem a munkához. Másrészt van egy szülői háttér, amelyik könnyíteti, de olykor ellenkezőleg, nehezíti az iskolai sportolást! Akkor szerencsés az állapot, ha a két kardinális feltétel és hozadékai, egy személyben csúcsosodik ki, és ez a testnevelő tanár. A tanár nemcsak oktat, hanem nevel is! Ellentétben azokkal, akik a nevükben hordozzák a tevékenységet, mint feladatot, de valójában messze állnak a nevelés hatékonyságától, ezek a nevelőedzők. Beszélnünk kell egy másik lényeges alap különbségről és ez, az edzésen résztvevők létszáma. A tanár minden gyereket szívesen lát a foglalkozásokon, a nevelőedzők általában csak a jobbakkal szeretnek dolgozni. A célmeghatározásban is eltérő lehet a motiváció, ami a tanár és az edző között lehetséges! A pedagógus bevonzza a kevésbé ügyes gyereket is, míg az edző valóságos kis válogatottat csinálna legszívesebben! Mindkét oldanál az a fontos, hogy vagy így, vagy úgy, de legyen koncepció.

Világítsuk meg a testnevelői oldalt. A munka minősége, nagyban összefügg a terem méretétől. Bár a tanár személye és kvalitása sokat javíthat a helyzeten. Alapvetően ez nem felkészültség, hanem hozzáállás kérdése véleményem szerint! Hiszen ismerek olyan lelkes kollégákat, akik siralmasan nehéz körülmények birtokában is csodálatos műhelyeket teremtenek a gyerekek számára. Sajnos olyanokról is tudok, akik az előbbiekkel ellentétben, kiváló lehetőségei vannak, de lusta, érdektelen és felelőtlen a tanár. Nézzük meg, és járjuk körbe a témát a gyerekek szemszögéből is. A gyermek, amikor pici, a stabilitást, vagyis a megszokott környezetet szereti! Legyen bármilyen tevékenység, a környezet maradisága, megszokottsága, nyugalmat, egyben biztonságot jelent a kisiskolásoknak is! Ennek tudatában a délutáni sporttevékenység lebonyolítása jóval gördülékenyebb lehet az iskolában. A gyermek számára és az oktató-nevelő munka hatékonysága szempontjából, igazán szerencsés az a felállás, ha maga a testnevelő tanár foglakozik a gyerekekkel az edzéseken. A szülők szemszögéből sem elhanyagolható ez a megoldás, hiszen nem kell szállítani a gyermeket más helyszínre, és attól sem kell aggódnia, hogy az edző személye ismeretlen a gyermeke számára.

A testnevelő tudatában van, hogy abban az időutazásban, amiben a tanítványa az Ő segítségével részese lehet, csak egy pici mozgató rugó. Azonban azt is tudnia kell, hogy ez a pici rugó milyen jelentőséggel bír! Nem beszélünk kiválasztásról csak lehetőségről! Tehát az iskola mindenki számára teret nyit a sportolás kapcsán! Ez lényeges eltérés az egyesületi nevelőmunkával szemben!

A mai utánpótlás nevelőedzők többségében, vagy nem nevelőedzők, vagy nem utánpótlás edzők! Abban látom a deficitet, hogy a nevelőedzőink, tanítanak ugyan, de nem oktatnak. Számon kérnek ugyan, de nem készítik fel a gyerekeket! Eredményt hajszolnak ugyan, de nem nevelnek! Csapatot építenek ugyan, de nem adnak utánpótlást a felnőtt keret számára! Természetesen, léteznek kiváló eredményeket felmutató utánpótlás nevelő műhelyek! Ezeken a helyeken, a képzés folyamata jónak mondható, de a nevelés tekintetében hiányosnak nevezhető munka folyik! Többségében a gyorsaság és az ügyesség kategóriájában jól érvényesülő gyerekek jönnek ki a nagy csapatok számára. Azonban a nagy átlag alkatilag, egyéni képzettség tekintetében, vagy taktikai gondolkodásban elmarad az elvárhatótól. Másrészről, a kimagasló, átlag feletti tehetségek jóval kevesebben vannak a szükségesnél! Sajnos a malomkerekek még nem hatékonyan és elég lassan őrölnek. Talán az iskolai testnevelés méltó rangra emelésével, és a kisiskoláskorú gyermekek komolyabb szakmai foglalkoztatásával, az előbb említett hiányosságok elkerülhetővé válnának! Persze ehhez, változásoknak kéne bekövetkeznie, gondolkodásban, oktatásügyileg, szervezeti kérdésekben, szakmai felkészítésben és még pár dologban! A sportegyesületeknek és az oktatási intézményeknek egymással egyetértésben, és egymásra építkezve kellene funkcionálniuk a jövőben!