A nevelésnek kell megteremtenie azt az értékrendet és pedagógiai keretet, amelyre a tanítás, az oktatás és a képzés tudatosan épülhet.

NEVELÉS – TANÍTÁS – OKTATÁS – KÉPZÉS. E sorrend nem azt jelenti, hogy ezek a folyamatok időben mereven elkülönülnek egymástól. Sokkal inkább azt, hogy az utánpótlás-nevelésben a nevelésnek kell megteremtenie azt az értékrendet és pedagógiai keretet, amelyre a tanítás, az oktatás és a képzés tudatosan épülhet. A nevelőedzői közösségben gyakran találkozunk azzal az érveléssel, hogy nincs elegendő idő a gyermekek nevelésére, hiszen szinte azonnal versenyeztetni kell őket. Ez a megközelítés véleményem szerint alapvetően hibás. Minden rendszer működőképessé tehető, ha annak lehetőségeit és korlátait helyesen értelmezzük, és az elveit tudatosan építjük be a mindennapi gyakorlatba. Amikor tanítok, egyúttal nevelek is. Az utánpótlásban nem lehet olyan edzés, amelyben a tanítás teljesen elszakad a neveléstől. A gyermek nemcsak mozgásokat és technikai elemeket sajátít el, hanem közben megtanul együttműködni, szabályokat követni, felelősséget vállalni, erőfeszítést tenni, valamint kezelni a sikert és a kudarcot. A valóságban azonban sokszor azt látjuk, hogy kis kosárlabdázókat, labdarúgókat vagy kézilabdázókat képzünk, ahelyett, hogy mindenekelőtt sportolókat nevelnénk. Így kerülhet előtérbe a sportági képzés akkor, amikor a gyermek még nem rendelkezik az ehhez szükséges, megfelelően megalapozott ismeretekkel, készségekkel és kompetenciákkal.

Amikor a SPORTOLÓI MENTALITÁS, vagyis a sportolói gondolkodás kialakításának hiányáról beszélek, elsősorban erre az ellentmondásos helyzetre gondolok. Sok esetben előbb akarjuk megtanítani a gyermeket versenyezni, mint ahogy felkészítettük volna azokra a helyzetekre, amelyekkel a versenyzés során találkozni fog. A versenyzéshez ugyanis nem elegendő a technikai tudás. Szükség van a szabályok megértésére, a helyzetfelismerésre, a döntéshozatalra, az önszabályozásra, a társakkal való együttműködésre és a kudarcok feldolgozásának képességére is. A képzéshez tehát megfelelő mozgásos tapasztalatokra, testtudatra, értelmi belátásra, valamint az életkornak és az egyéni fejlettségnek megfelelő alapokra van szükség. Az edzők és a szülők többsége szeretné sikeresnek látni a gyermekeket és a csapatot. Önmagában ezzel nincs probléma. A kérdés az, hogy mit tekintünk sikernek, és milyen eszközökkel kívánjuk azt elérni. A szülők – akik sok esetben a gyermek helyett választanak sportágat – érthető módon felelősséget éreznek gyermekük sportolásáért, és figyelemmel kísérik annak első lépéseit. Ha nem lehetnek jelen az edzéseken, gyakran a mérkőzéseken szeretnék látni, hogyan fejlődik a gyermekük. A szülők elvárásait sok esetben a gyermekük és a csapat teljesítménye alapján kialakuló benyomások formálják. Ha az eredményesség válik a fejlődés legfontosabb mércéjévé, az edzőre fokozatosan egyre nagyobb megfelelési és eredménykényszer nehezedhet. Ennek hatására az edzések tartalma a versenyzésre, a mérkőzéseken alkalmazható megoldásokra és a közvetlen eredményességet szolgáló taktikai elemekre helyeződhet át. A hosszú távú fejlődés helyett a következő mérkőzés megnyerése kerülhet a középpontba. De mi történik akkor, ha a csapat veszít, vagy egyes játékosok kudarcot élnek át? A gyermekeknek ilyenkor nem pusztán biztatásra van szükségük. Életkoruknak és érzelmi fejlettségüknek megfelelő segítséget kell kapniuk ahhoz, hogy megértsék a történteket, feldolgozzák a csalódottságukat, és felismerjék a továbblépés lehetőségeit. Nem várhatjuk el tőlük, hogy olyan érzelmi és mentális folyamatokat önállóan kezeljenek, amelyek kialakításában még pedagógiai támogatásra szorulnak. Ha azonban az edző számára a következő mérkőzés eredménye válik elsődlegessé, könnyen azokkal a gyermekekkel kezd foglalkozni többet, akikben a győzelem lehetőségét látja. Az ügyesebbnek, gyorsabbnak vagy érettebbnek tűnő játékosok kerülnek a figyelem középpontjába, miközben a többiek egyéni fejlődése háttérbe szorulhat. Ebből újabb probléma következhet: az edző a gyermekek képességeinek fejlesztése helyett egyre inkább taktikai elemeket, előre meghatározott játékrendszereket és begyakorolt figurális megoldásokat kezd alkalmazni. Pedig az utánpótlás-nevelés egyik alapvető célja az lenne, hogy minden gyermek megtapasztalja saját fejlődését, egyre ügyesebbnek, gyorsabbnak, erősebbnek és magabiztosabbnak érezze magát, valamint felismerje, hogy saját erőfeszítéseivel képes előre lépni. A rendszerjáték korai alkalmazása önmagában nem feltétlenül káros. Megfelelő keretek között segítheti a csapat szervezettségét, az együttműködést és a játék alapvető összefüggéseinek megértését. A probléma akkor kezdődik, amikor a rendszer válik elsődlegessé, és a gyermekek fejlődését az adott játékrendszer követelményeinek rendelik alá. Ilyenkor az edző nem a játékosok képességeiből, tanulási szükségleteiből és fejlődési lehetőségeiből indul ki, hanem a pillanatnyi teljesítményükre építve igyekszik fenntartani a csapat eredményességét. Ez egyes játékosok esetében elősegítheti a rendszer kiszolgálását, miközben korlátozhatja az önálló kezdeményezést, a kreativitást és az egyéni fejlődést.

A TAKTIKAI GONDOLKODÁS tanítása helyett ilyenkor taktikai elemek és előre meghatározott játékkombinációk begyakoroltatása kerül előtérbe. Pedig a taktikai gondolkodás fejlesztése már kisgyermekkorban elkezdődhet. Ehhez nem szükséges bonyolult játékrendszereket alkalmazni. A cél az, hogy a gyermek fokozatosan megtanulja felismerni a játékhelyzeteket, értelmezni azok összefüggéseit, mérlegelni a lehetőségeit, majd döntést hozni és cselekedni. A későbbi években olyan sportolóra van szükségünk, aki nemcsak végrehajtja az edző által előírt megoldásokat, hanem képes önállóan felismerni és kialakítani a számára kedvező helyzeteket is. Ehhez nem elég a test felkészítése. A sportoló gondolkodását, észlelését, helyzetfelismerését és tudástárát is fejlesztenünk kell. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy mit érdemes megfigyelnie, milyen jelekből ismerhet fel egy adott játékhelyzetet, milyen lehetőségei vannak, és miként választhat közülük. Ehhez a gyakorlati tapasztalatszerzés mellett a megfelelő életkorban és érthető formában megfogalmazott magyarázatokra, kérdésekre és közös elemzésre is szükség van. A következő lépés a döntéshozatal fejlesztése. Nem elegendő, hogy a gyermek felismerjen egy helyzetet; arra is képessé kell válnia, hogy az adott körülmények között megfelelő döntést hozzon, majd a játék változásaihoz igazítsa a cselekvését. Mindezt olyan edzésfeladatokkal kell támogatnunk, amelyekben a gyermekek változatos körülmények között, sok ismétlés és megfelelő visszajelzés mellett gyakorolhatják a helyzetfelismerést, a döntéshozatalt és a végrehajtást. A puszta ismétlésszám azonban önmagában nem garantálja a fejlődést: fontos a feladatok minősége, változatossága és a gyermekek aktív gondolkodása is. A taktikai gondolkodás fejlesztése mellett a fizikai képességek tudatos kialakítására is szükség van. A szervezetet fokozatosan fel kell készítenünk arra, hogy a sportágra jellemző mozgásokat megfelelő technikával, hatékonyan és a szükséges intenzitással legyen képes végrehajtani. Ehhez az ideg-izomrendszer működésének fejlesztése mellett a légző- és keringési rendszer terhelhetőségének javítása is hozzátartozik. A kondicionális képességek fejlesztését ezért a technikai tudás bővítésével összehangoltan kell megvalósítani. A gyorsaság, az erő és az állóképesség fejlesztése mellett az alapvető mozgáskészségek és a koordináció fejlesztésének is meghatározó szerepet kell kapnia. Mindezt már a sportolói pálya korai szakaszában, az életkori sajátosságokhoz, a biológiai éréshez és az egyéni fejlettséghez igazítva kell elkezdenünk. Az aerob állóképesség és a gyorsaság fejlesztése fontos része lehet ennek a folyamatnak, de nem egymástól elszigetelten, hanem az átfogó mozgásfejlesztésbe illesztve. A cél nem az, hogy minél korábban kész sportolót faragjunk a gyermekből, hanem az, hogy olyan sokoldalú alapokat adjunk neki, amelyekre később biztonságosan és eredményesen építheti sportági tudását. Amennyiben az utánpótlássportban nagyobb hangsúlyt tudnánk helyezni a gyermekek mentális nevelésére, a sportolói gondolkodás kialakítására és a képességek tudatos fejlesztésére, több lehetőségünk nyílna arra, hogy az egyéni fejlődésükkel is érdemben foglalkozzunk. A nevelőedzőnek nem csupán a csapatot kell felkészítenie a következő mérkőzésre, hanem a gyermekeket kell felkészítenie a hosszú távú sportolói fejlődésre. Olyan edzői gyakorlatra van szükség, amely a rendszerjátékok és a taktikai elemek begyakoroltatása helyett egyre nagyobb teret ad a taktikai gondolkodás, az önálló döntéshozatal, a kreativitás és az alkalmazkodóképesség fejlesztésének. Nem a taktika vagy a rendszerjáték ellen érvelek. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezeknek a gyermekek fejlődését kell szolgálniuk, nem pedig fordítva. Nem egyszerűen jól működő csapatokat kell kialakítanunk, hanem gondolkodó, tanulni képes és fejlődni akaró sportolókat kell nevelnünk. Gondoljunk csak bele: ha még azokon a helyeken is tudnánk javítani az utánpótlás-nevelés gyakorlatán, ahol jelenleg jól működnek a folyamatok, akkor nem csupán a problémák egy részét oldhatnánk meg, hanem a már meglévő eredményeinket is továbbfejleszthetnénk. A kérdés tehát nem az, hogy van-e időnk nevelni. A kérdés az, hogy az utánpótlásban a nevelést, a tanítást és a képzést valóban egységes folyamatként kezeljük-e. Mert a hosszú távon eredményes sportoló nevelése nem a versenyeztetés után kezdődik. Már az első edzésen elkezdődik.