MI SZÁMIT JUTALOMNAK?
Ha megtapsoltak, figyeltek rám vagy gratuláltak, könnyen azt gondoltam: „Elismer mindenki.” Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A taps nem feltétlenül jelent elismerést. A csend pedig nem feltétlenül jelent elutasítást. Az évek megtanítottak különbséget tenni a valódi érték és a külső visszajelzés között.
Amikor az ember igazán dolgozik egy célért, valójában nem a jutalomra gondol. A cél vezeti. A jutalom majd jön – vagy nem. Nevelőedzőként azonban valami egészen más vált fontossá. Egy gyermeki mosoly. Egy megértő fejbiccentés. Egy magasba emelt hüvelykujj. Egy halk köszönet. Egy kolléga vállveregetése. Egy szülői ölelés. Vajon ezek jutalmak? Szerintem igen. Sőt, bizonyos értelemben talán ezek a legértékesebbek. Mert a szakma elismerése nem mindig díj, oklevél vagy hangos gratuláció. Néha csak annyi, hogy valaki figyel rád. Kérdez. Érdeklődik. Visszajelez. És ebből tudod, hogy amit csinálsz, annak van hatása. Fiatalon szinte habzsoltam az új tapasztalatokat. Minden új impulzus, minden siker, minden szakmai lehetőség fontos volt. Ha valami a siker közelébe vitt, azt jutalomként éltem meg. Ma már másképpen gondolkodom. Nem azért, mert kevésbé érdekel a munka. Éppen ellenkezőleg. A hozzáállásom nem változott. A viszonyom változott meg a jutalomhoz. Már nem állok sorban érte. Ha megtalál, elfogadom. Ha nem talál meg, attól még elvégzem a munkát. A saját időmben pedig egyre inkább olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amelyek önmagukban is jutalmat jelentenek. Bemutatókkal. Szakmai tartalmak írásával. Edzők mentorálásával. Podcast beszélgetésekkel. Gondolkodással. És persze pihenéssel is. Mert ezt is meg kellett tanulnom. Az idő érték. És nem kell minden percet valamivel „hasznossá” tenni. Néha az is elég, ha valami leköt, érdekel és örömet ad. És már az sem érdekel annyira, mit gondolnak rólam Ez talán a legnagyobb változás. Fiatalon nagyon fontos volt. A megfelelési kényszer erősen dolgozott bennem. Ott akartam lenni mindenhol, ahol szakma volt. Meg akartam mutatni magam. Szerepelni akartam. Aktív akartam lenni.
Ha megtapsoltak, figyeltek rám vagy gratuláltak, könnyen azt gondoltam: „Elismer mindenki.” Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A taps nem feltétlenül jelent elismerést. A csend pedig nem feltétlenül jelent elutasítást. Az évek megtanítottak különbséget tenni a valódi érték és a külső visszajelzés között. Az irigység és a féltékenység – jó magyar szokás szerint – valamilyen formában mindig jelen volt. Valószínűleg ma is jelen van. De már nem foglalkoztat különösebben. Mert közben megtapasztaltam azt is, hogy vannak, akik tisztelnek. Vannak, akik figyelnek. Vannak, akik értik és értékelik, amit képviselek. És természetesen vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekel. És ez ma már rendben van. Nem akarok mindenkinek megfelelni. Nem akarok mindenkinek tetszeni. És nem akarok mindenkit meggyőzni. Azt szeretném, hogy amit csinálok, hiteles legyen számomra. Nem egy tökéletes pályát építettem fel. Nem hibátlan döntések sorozatát. Nem egy másoktól átvett filozófiát. Hanem egy saját gondolkodásmódot. Hibákból. Tapasztalatokból. Kudarcokból. Sikerekből. Tudásból. És nagyon sok újrakezdésből. Nem örököltem az értékeket. Nem másoltam őket. Felépítettem őket. És talán éppen ezért érzem ma igazán a sajátomnak. Mert az érték számomra ma már nem az, amit mások annak neveznek. Hanem az, amit az idő, a tapasztalat és a saját lelkiismeretem is annak igazol.
