NEM CSAK AZ EDZÉST VEZETJÜK. Gondolatok az edző–sportoló-szülő kapcsolatról

Több mint 45 év edzői tapasztalata és sportpszichológiai tanulmányaim alapján szeretnék megosztani néhány gondolatot az edző viselkedéséről és kommunikációjáról. Olyan szempontokat, amelyek véleményem szerint segíthetik az edzőket abban, hogy edzésen és versenyen egyaránt hatékonyabban támogassák sportolóik fejlődését és teljesítményét. A sportoló mentális felkészítését nem a verseny közeledtével kell elkezdenünk. Már a felkészülési időszak elején – vagy akár még korábban – érdemes leülni vele, és közösen átgondolni a következő időszak céljait. Mit szeretnénk elérni? Milyen képességek fejlesztése szükséges ehhez? Mit viszünk tovább az előző időszakból, és min érdemes változtatni? A közös tervezés nemcsak a célok kijelölését szolgálja. Fejleszti a sportoló tudatosságát, növeli az elköteleződését, és megtanítja arra, hogy saját tapasztalatairól, érzéseiről és a közös munkáról is visszajelzést tudjon adni.

James Counsilman, az Indiana Egyetem professzora és neves úszóedző fogalmazott úgy: „Nem szeretném a versenyzőimet úgy végig hajtani az úszóedzéseken, mint egy csapat betanított fókát.” Ez a mondat ma is fontos üzenetet hordoz. A sportoló nem a végrehajtás eszköze, hanem a közös munka aktív résztvevője. A határok biztonságot is adnak A közös munka elején fontos az egyértelmű szabályok és határok kialakítása. Ezek biztosítják az edzéshez szükséges fegyelmet, ugyanakkor érzelmi biztonságot is teremtenek. Az elvárt munkafegyelmet azonban az edzőnek is magára nézve kötelezőnek kell tekintenie. Egy felnőtt élversenyző joggal várja el edzőjétől a felkészültséget és azt, hogy az edzésre szánt időben valóban a közös munkára figyeljen. A sportoló szeretné érezni, hogy az edzés minden perce a fejlődését szolgálja. Az edző érzelmi állapota ugyancsak fontos. A sportoló gyakran sokkal többet érzékel belőlünk, mint amit szavakkal kimondunk. Ezért nem szerencsés saját feszültségeinkkel, problémáinkkal terhelni őt, különösen akkor, amikor neki lenne szüksége az edző stabilitására.

Az edző–sportoló kapcsolatnak ugyanakkor nem feltétlenül kell baráti vagy bensőséges kapcsolatnak lennie ahhoz, hogy jól működjön. A hegymászók találóan mondják: a kötélparti célszövetség; nem kell feltétlenül jó barátoknak lenniük. Elég, ha mindenki megbízhatóan és felelősségteljesen végzi a saját feladatát. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az edző tudjon időnként háttérbe lépni. A sportolónak szüksége van a regenerációra, a társas kapcsolatokra, a sportról való időleges leválásra is. Egy megterhelő edzés után nem feltétlenül az a legjobb segítség, ha este is újabb videóelemzésekkel és szakmai üzenetekkel követjük. Amit beviszünk az edzésre, az megsokszorozódhat. Az edző hangulata hatással van az egész edzés légkörére. Az érzelmi állapot befolyásolhatja az izomtónust, az izomtónus pedig a koordinációt és a teljesítményt. Ezért nagy ára lehet a dühös, félelemmel teli vagy kiszámíthatatlan légkörben végzett munkának. Különösen káros lehet a sportoló megszégyenítése, megalázása vagy a humornak álcázott gúny. Ezek nem feltétlenül motiválnak; könnyen megingathatják a bizalmat és az önbecsülést. Ugyanilyen fontos, hogy ne várjuk el sportolóinktól: olvassanak a gondolatainkban. Ha nem úgy hajtják végre a feladatot, ahogyan elképzeltük, először magunkat kérdezzük meg: egyértelmű volt az instrukció? Nem lehetett többféleképpen értelmezni?

A jó instrukció nem attól jó, hogy az edző számára világos, hanem attól, hogy a sportoló is ugyanazt érti alatta. Mozgásjavításnál ezért sokszor érdemes visszakérdezni, valóban ugyanazt értjük-e a kívánt végrehajtáson. A verseny előtt az edzőnek is szüksége van kontrollra A verseny közeledtével a feszültség mind a sportolóban, mind az edzőben fokozódhat. A tét jelentős lehet: egy eredmény hatással lehet ösztöndíjra, támogatásra, szponzorra, válogatottságra vagy akár a sportoló további pályafutására. A legfontosabb tét azonban sokszor belül van: „Megerősítést nyer-e az énképem? Tényleg az vagyok-e, akinek tartom magam?” Az edző sincs kívül ezen a folyamaton. Benne is felmerülhetnek kétségek: jól építette-e fel az edzéstervet, megfelelően időzítette-e a formát, őt hibáztatja-e majd a sportoló egy sikertelen verseny után? Ilyenkor különösen fontos, hogy az edző visszataláljon a saját feladatához. „Mi az én dolgom itt és most?” Ez az egyszerű kérdés segíthet a figyelem fókuszának megtartásában. A verseny előtti este érdemes végig gondolni a következő napot: mire szeretnék figyelni, mikor kell megszólalnom, és mikor jobb csendben maradnom? A mentális felkészülésben pedig hasznosabb lehet a kívánt cselekvések elképzelése, mint kizárólag a végeredményre koncentrálni. A verseny előtti utolsó órák különösen nagy érzékenységet és önfegyelmet kívánnak az edzőtől. Jól kell ismernünk sportolónkat. Tudnunk kell, kinek segít néhány biztató szó, és kit zavar meg. Ki szeret beszélni, és ki akar inkább egyedül maradni? Ki figyeli folyamatosan az órát, és ki hajlamos halogatni az indulást? Nincs mindenki számára működő recept. A jó edző nem ugyanazt teszi mindenkivel, hanem azt próbálja megadni, amire az adott sportolónak az adott pillanatban szüksége van.

A szülőt is tanítani kell. Fiatalabb sportolóknál sokszor nem elegendő magával a versenyzővel foglalkoznunk. A szülőket is segítenünk kell abban, hogy megértsék, hogyan támogathatják jól gyermekük sportolását. A szülők természetesen jelentős időt és pénzt áldoznak gyermekükre. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a gyermeknek ezért cserébe sikert kell „szolgáltatnia”. A sportoló nem tartozik eredménnyel azért, mert a felnőttek időt, pénzt és energiát fektettek belé. Különösen veszélyesek lehetnek a „kell” és „muszáj” típusú üzenetek, amelyek a sportolás örömét könnyen teljesítménykényszerré alakíthatják. A túlzott elvárás egyes fiataloknál elkerülő stratégiákhoz, akár testi tünetekhez is vezethet. Nekünk, felnőtteknek kell ügyelnünk arra, hogy az elfogadást és a szeretetet ne kössük a gyermek aktuális eredményéhez. A fiatal sportoló ugyanis nemcsak a szávainkat hallja. Érzékeli a hangunkat, a gesztusainkat, a feszültségünket, vagyis azt is, amit metakommunikációval közvetítünk. „Mondtam neki, hogy csak a saját kedvére versenyezzen! Mi akkor is szeretjük, ha nem sikerül neki!” – mondja az édesanya, miközben a hangja reszket az idegességtől. „Hogy verjem ki belőle, hogy ne féljen tőlem, ha kikap?” – kérdezi az édesapa. A két mondat jól mutatja, milyen könnyen kerülhet ellentmondásba a kimondott üzenet és az érzelmi üzenet.

A verseny után kezdődik a következő tanulási szakasz. Akár sikeres, akár sikertelen volt a verseny, érdemes elsősorban azt megbeszélni, mi valósult meg abból, amit elterveztünk, és mit szeretnénk legközelebb másképpen csinálni. A verseny értékelése fontos, de legyen jóindulatú, tárgyszerű és a jövő felé mutató. Így válik világossá a sportoló számára, hogy a verseny nem minősítés, hanem egy hosszabb tanulási, önismereti és fejlesztési folyamat része. Sajnos még mindig találkozni azzal a gondolattal, hogy a szégyen érzése szükséges, mert annak elkerülése majd jobb teljesítményre ösztönzi a sportolót. Érdemes azonban végig gondolni, mi történik akkor, ha a szégyen nem jobb teljesítményre, hanem a versenyhelyzet elkerülésére kezd motiválni. Nem igaz, hogy „csak akarni kell” A sportban gyakran túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az akaratnak. Természetesen a kitartó munka, a rendszeres edzés és a gyakorlás nélkülözhetetlen. De nem igaz, hogy „csak akarni kell”. A sportteljesítmény rendkívül összetett, sokváltozós rendszer eredménye. Genetikai adottságok, testi és lelki állapot, edzettség, környezeti tényezők, az adott nap körülményei és még számos, egymással kölcsönhatásban álló tényező befolyásolja. Ezért veszélyes lehet egyetlen látható tulajdonságot, módszert vagy állapotot a teljesítmény kizárólagos okának tekinteni. Az edző feladata nem az, hogy mindenáron ugyanazt a teljesítményt „kikényszerítse” a sportolóból, hanem hogy reális keretek között meglássa benne a lehetőséget, és segítse ennek kibontakozását. Ha pozitívumaiban megerősítjük, ha világos és reális célokat adunk neki, és ha kapcsolatunk kölcsönös bizalmon alapul, akkor a sportoló nem egyszerűen végrehajtja az edző elképzeléseit: egyre inkább maga is részévé válik a közös cél megvalósításának.

Végül talán ez a legfontosabb. Az edző nemcsak edzéstervet készít, gyakorlatokat választ és teljesítményt mér. Légkört teremt. A sportoló ebből a légkörből tanulja meg, hogy hibázni lehet-e, kérdezni lehet-e, újra lehet-e próbálni, és hogy egy gyengébb eredmény után is ugyanaz az ember marad-e, aki előtte volt. A szakmai tudás nélkülözhetetlen. De önmagában nem elég. A jó edző egyszerre következetes és rugalmas, követelményt támaszt és biztonságot ad, irányít és közben megtanít önállósodni. Nem csupán teljesítményt fejlesztünk. Emberekkel dolgozunk. És talán éppen ezért az edző egyik legfontosabb feladata nem az, hogy a sportolót saját elképzelésére formálja, hanem hogy olyan környezetet teremtsen számára, amelyben a saját lehetőségeihez képest a lehető legtöbbet hozhatja ki önmagából. Ez már nem egyszerűen edzésvezetés. Ez edzői felelősség.