Ne a taktikai megoldást tanítsuk meg először, hanem tegyük képessé a játékost arra, hogy felismerje, mikor és miért van szüksége rá.

A magyar kézilabda utánpótlás-nevelés egyik meghatározó sajátossága, hogy a taktikai gondolkodás és a csapatjáték jelentősége viszonylag korán előtérbe került. Ennek hátterében véleményem szerint nem kizárólag szakmai megfontolások, hanem a magyar sportéletben mélyen gyökerező eredménycentrikus szemlélet is meghatározó szerepet játszik. A győzelem az élsport legkézzelfoghatóbb sikermutatója. A probléma akkor kezdődik, amikor az eredmény nem a képzés következményeként, hanem annak elsődleges céljaként jelenik meg. Ilyenkor a győzelem megszerzése fontosabbá válhat annál a folyamatnál, amely hosszú távon képzett, önálló gondolkodásra képes játékosokat nevel. Az utánpótlás-nevelésben nem a győzelemnek kell megelőznie a fejlődést, hanem a fejlődésnek kell megalapoznia a későbbi sikereket.

A magyar kézilabda képzési gyakorlatában ma is felismerhetők ennek az eredményközpontú gondolkodásnak a következményei, mint a támadójáték túlhangsúlyozása, a csapatban való gondolkodás korai erőltetése, a taktikai képzés előtérbe helyezése, valamint a nevelő-oktató munka háttérbe szorulása a versenyeztetéssel szemben. A korábbi évtizedekben, amikor még nem állt rendelkezésre a maihoz hasonló edzőképzési és szakirodalmi háttér, sok utánpótlásedző saját játékosmúltjából merítette tudását. A felnőttkézilabdában megismert megoldásokat gyakran leegyszerűsítve adta tovább a fiataloknak. Így alakult ki az a gyakorlat, amelyben a taktikai elemek megtanítása sokszor megelőzte az egyéni technikai és képesség béli alapok tudatos fejlesztését. A testnevelők későbbi bekapcsolódása jelentős előrelépést hozott, különösen a nevelési szemlélet erősítésében. A sportág azóta alapvetően átalakult. A szivacskézilabda és a fiatalabb korosztályok korai bekapcsolódása új lehetőségeket teremtett, ugyanakkor új szakmai felelősséget is rótt az edzőkre. A korai életkorban megkezdett képzés nem jelentheti azt, hogy a későbbi életkorra tervezett taktikai tartalmakat egyszerűen létrehozzuk. A hatéves és a tízéves gyermek nem azonos értelmi, mozgáskoordinációs és döntési érettséggel rendelkezik. A képzés tartalmát ezért nem pusztán az életkorhoz vagy a versenyrendszer követelményeihez, hanem a gyermek tényleges fejlettségéhez kell igazítani. A taktikai képzés egyik alapvető hibája, hogy az edzők gyakran a kívánt játékhelyzet végrehajtását gyakoroltatják, miközben nem tanítják meg az odavezető folyamatot. Pedig a mérkőzésen nem előre meghatározott koreográfiák, hanem folyamatosan változó helyzetek várják a játékosokat. Egy taktikai elem eredményes végrehajtásához nem elegendő ismerni a megoldást. A játékosnak fel kell ismernie a helyzetet, megfelelően kell kialakítania az előnyszerzés feltételeit, érzékelnie kell a védők reakcióit, majd időben és megfelelően kell döntenie. Ehhez összehangolt mozgásra, megfelelő ritmusra, térérzékelésre, technikai biztonságra és a társak mozgásának értelmezésére van szükség.

Ha ezek az összetevők hiányoznak, a taktikai gyakorlat könnyen mechanikus ismételgetéssé válik. A játékos megtanulhatja a mozgássort, de nem feltétlenül érti meg, mikor, miért és milyen körülmények között kell alkalmaznia. Ez olyan, mintha valaki ismerné egy matematikai feladat végeredményét, de nem tudná levezetni az oda vezető lépéseket. A taktikai tudás nem a begyakorolt mozdulatsorok számától, hanem a helyzetfelismerés, a döntéshozatal és a végrehajtás minőségétől válik valódi játéktudássá. Éppen ezért a képzésnek egymásra épülő folyamatként kell működnie. Először az egyéni technikai és mozgásban rejlő alapokat kell megszilárdítani, majd ezekre építve lehet kialakítani a tudatos páros, később pedig a kiscsoportos együttműködéseket. A labdás mozgások, az indulócselek, a hajítás, az irányváltások, a lendületszerzés és az előnyszerzés technikáinak készségszintű elsajátítása nélkül a magasabb szintű taktikai megoldások eredményessége is korlátozott marad. Mindezzel párhuzamosan az edzéseken kell fejleszteni azokat az egyéni képességeket és technikai elemeket, amelyekre a mérkőzéshelyzetekben szükség lesz. Nem a mérkőzés feladata, hogy pótolja a hiányos képzést, hanem az, hogy lehetőséget teremtsen a megszerzett tudás alkalmazására. Az elmúlt évek szakmai munkája során egyre több helyen tapasztaltam, hogy megjelent a szemléletváltás igénye. Ez biztató, de a változás még nem tekinthető lezártnak. A valódi előre lepéshez nem elegendő új gyakorlatokat bevezetni, sokkal inkább a képzés egészéről való gondolkodást kell megváltoztatni. Nem az a jó nevelőedző, aki a lehető legkorábban tanít meg minél több taktikai elemet, hanem az, aki felismeri, mikor, mire és milyen előkészítés után érett meg a játékosa. A magyar kézilabda jövőjét nem a taktikai képzés háttérbe szorítása, hanem annak megfelelő időzítése és megalapozása szolgálja. A taktika ugyanis nem helyettesítheti az egyéni képességeket, a technikai tudást és a játék megértését. Ezekre épülhet az önálló gondolkodás, a hatékony együttműködés és végső soron a magas szintű csapatjáték. A cél nem egyszerűen az, hogy a gyermek megtanuljon kézilabdázni a mai mérkőzéseken. A cél az, hogy képessé váljon a holnap kézilabdájának megértésére és eredményes játékára. Ne feledjük! Ne a taktikai megoldást tanítsuk meg először, hanem tegyük képessé a játékost arra, hogy felismerje, mikor és miért van szüksége rá.